Elmélkedésemet a repülőgép pilótája „zavarta” meg. Megkért mindenkit, hogy foglaljon helyet és kössék be öveiket. Minden ki így is tett, pár pillanat múlva éreztük, hogy landol a gép.

Mihelyst össze szedtük magunkat, a Kalos által megadott címre érkeztük. Egy gyönyörű tóparti házhoz. A többiek tovább álltak a Kaleido Színpad szálása felé. Csak három szabad szobájuk volt, így egyikünk máshol kapott szálást. Mivel én vagyok a „banda vezér”, így vállaltam azt, hogy itt maradok.

Hatalmas ház volt, hasonlított Leon párizsi otthonára, amit a nevemre íratott. A fene enné meg, mindenről ő jut eszembe, ideje lenne már elfelejteni. De ha egyszer nehezen megy, még most is, ennyi év után. Vágyom rá, a biztonságot jelentő ölelésre. Elég Natali!

A ház gazdájával még nem találkoztam. Nem tudom, úgy érzem, mintha, egy végtelenül szomorú, magányos ember lenne, vagyis, férfi. A bútorok modernek voltak, egy-két festmény is díszelgett a falon. De semmi személyes tárgy, egy kép, amiről az ember sejtené, kivel lakik egy házban.

***

Az idő dél fele járhat, az irodában ülünk. Most írjuk alá a szerződést. A lányokat a Kaleido dívája, Sarah Dupont elhívta, gondolom azért, hogy átadja nekik a szállás kulcsait. Gondolataimból főnököm hangja hozott vissza.

• Pillanatokon belül megérkezik az az artistánk, akinél elszállásoltunk. Kissé mogorva fickó, de nézd el neki. – kérlelt főnököm kedvesen.

• Ugyan, semmi baj. – válaszoltam mosolyogva. Kint nagy meleg volt. Rajtam egy ujjatlan sötétkék felső volt, fekete halásznadrággal és egy vajszínű szandállal. Itt az irodában kellemes idő volt, de még így is lehetett érezni, hogy kint milyen meleg van. Általános dolgokról beszélgettünk Kalossal. Kicsit furcsa ember, de kedvesnek tűnik, és mintha azt vettem volna észre, hogy gyengéd szálak fűzik Sarahoz. Végül is, lehetséges. Beszélgetésünket kopogás zavarta meg.

• Szabad. – válaszolta főnököm. Én nem néztem az ajtó fele, úgy gondoltam, hogy úgyis találkozni fogok vele, és Kalos bemutatja, ha úgy gondolja, hogy ismernem kell a belépőt. Halk lépteket hallottam, de nem mozdultam. Kalos felállt a helyéről, mellém érkezett. Úgy láttam jónak, ha most már én is felállok, megfordultam, de bár ne tettem volna. Abban a pillanatban ledermedtem. Ahogy ő is. Vele ellentétben én nem tudtam palástolni az érzéseimet. 3 és fél éve nem hallottam róla szinte semmit, nem láttam. De a szemei, tele voltak megvetéssel, gyűlölettel, mintha nekem célozná azokat az érzéseket. Teljesen megváltozott. Nem az az ember állt előttem, aki egykor volt. Külsőleg alig változott. Haja hosszabb lett és ő maga férfiasabb, de semmi más. Sármjából mit sem veszített. De a szeme, ürességet, hidegséget sugárzott. Nem tudtam le venni a szemem róla. Ha szemmel ölni lehetett volna, biztos, hogy háromszor is meghaltam volna. Ez oly annyira fájt, mintha ezernyi kést döftek volna a testembe. Most akartam elfelejteni, erre tessék, megjelenik.

  Szerencsére az egész jelenetből Kalos nem vett észre semmit.

• Leon, hadd mutassam be Natatit. Natali, ő itt Leon. Az ő házában fogsz lakni egy darabig. – kezdte kedves főnököm. – Most vettem csak észre, hogy a vezetéknevetek egy és ugyanaz. Ismeritek talán egymást? – kérdezte.

• Nem. – jelentette ki határozottan Leon. Én meg nem szóltam semmit, csak egy mosolyt erőltettem az arcomra. Mindezek ellenére, bátortalanul nyújtottam a kezem felé. Leon kelletlenül ugyan, de elfogadta. Nem szólt egy szót sem, csak hátat fordított, és a kijárat felé indult. Oda szólt nekem, hogy 4-kor indulunk haza. Én csak bólintottam. Nem mertem szólni semmit. Ahogy ki lépett a helyiségből, én is elköszöntem Kalostól és az ebédlő fele vettem az irányt. Út közben elgondolkoztam. „Még most sem hiszem el. Miért velem kell, hogy történjen mindez. Pont az ő lakása. Össze leszek zárva vele. Egy olyan emberrel, akit végtelenül szeretek, ő is szeretett, de most a háta közepére sem kíván”. Hirtelen könnyek gyűltek a szemembe. „Mit tettem, hogy ennyire meggyűlölt. Nem bántottam őt, eszemben sem volt soha. De nem fogom hagyni, hogy a boldogságom útjába álljon, sem ő, sem más. Elég volt a szenvedésből. Elég volt mindenből. Állni fogom a sarat. Látszólag nem akarja, bárki tudjon arról, hogy mi ismerjük egymást. De miért?”

Mire az ebédlőbe értem el ment az étvágyam. Nem voltam éhes. Ezért ki mentem az épületből. Egyenesen a part felé. Csodálatos volt a látvány, ami fogadott. Éreztem, ahogy a lelkem megnyugszik, és kitisztul az elmém. „Nem adom fel a célom, az álmom. Nem fogom hagyni, hogy bármi, vagy bárki eltántorítson ettől. Jelen esetbe Leonra gondolok. Szerelmes vagyok még mindig belé, de ahogy rám nézett. Mintha egy ócska ruhadarabra nézett volna, megvet engem, gyűlöl. Nem értem az okát. Mit ártottam neki. Ugyan, mit? Nyugalom Natali, új életet kezdeni jöttél ide, nem a múlton rágódni. Új életet fogok kezdeni. Túl lépek a múlton. El kezdek majd ismerkedni, és el fogom felejteni Leon szerelmét. Boldog akarok lenni.”

Leonnak is járt az agya. „Mi a fenét keres itt? Minek jött utánam? Gyűlölöm. Tönkre fogom tenni. De akkor is. Még gyönyörűbb lett, mint volt. Ha tovább maradok bent biztos, hogy ott helyben magamévá tettem volna. Ne légy hülye, Leon. E miatt a nő miatt lettél te a híres, hírhedt Halálisten. Te nem tudsz szeretni. Te csak elveszed azt, ami kell neked és tovább állsz. Nem szeretheted őt Leon, fektesd meg ismét, játssz vele és tedd tönkre. Ez menni fog. Láthatóan még mindig szerelmes belém. A házamban fog élni, és ki lesz nekem szolgáltatva. Addig nem engedem, hogy elhagyja a házam, míg meg nem törtem. Úgy fog szenvedni, ahogy én szenvedtem miatta. Béklyóban élek, mióta elhagytam. Egyetlen nő sem tudott úgy kielégíteni, ahogy ő. Még most is bőrömön érzem az érintését. Meg kell ismét szerezzem magamnak, még ha csak szórakozni, de akkor is.”

• Nem sokára 4 óra. Vissza kell mennem, nehogy rossz fát tegyek a tűzre. – ezekkel a gondolatokkal siettem vissza a színpadra. Nem mentem be, kint vártam az ajtónál Leont. Ebben nem változott. Pontos volt, mint midig, amit nem bántam, mert nemsokára esni fog. Nyoma sem volt most annak, ami dél körül volt. Az égbolt beborult.

Nem szólt egy szót sem, csak intett, hogy kövessem. Így tettem. Jónak láttam, ha nem szólalok meg. Oda sétáltunk a kocsijához, amely gyönyörű volt. Fekete sport kocsi. A márkáját nem tudom, nem értek hozzá és nem is érdekel. Beültünk és elindultunk „haza”. Régen élveztem, hogy egy házban laktam vele, később egy szobában. Most nem akartam. Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Amikor rá pillantottam, láttam arca merev volt, rezzenéstelen. Nem lehetett ki olvasni semmit belőle. A szeméből is csak a negatív érzéseket. Évek alatt a tekintete sokat változott. Lehet, hogy Sophie elvesztésének is köszönhető. Több mint valószínű. Neki csak ő volt. Nekem is csak ők voltak. Most még távolibbnak érzem őt, mint eddig. Szerettem volna beszélgetni vele, de lett volna értelme bármit is mondani a múltról. És, ahogy látom nem is lehetne egy szót sem kihúzni belőle. Amikor haza értünk, felém fordult. A nappaliba álltunk meg.

• Ülj le, kérlek. – szólalt meg fagyosan. Ki rázott tőle a hideg. Nem feleltem, csak bólintottam. – Több fontos dolog van, amit szeretnék a tudtodra adni, amíg itt vagy.

• Rendben van. – feleltem szűkszavúan.

• Első fontos dolog, hogy itt nincs hangoskodás. Főleg, ha az alagsorba gyakorolok. A másik, nem hozhatsz ide akárkit. Először az engedélyem kell hozzá. Ha azt mondom, rendben van, akkor jöhetnek. – ahogy hallgattam teljesen más volt, mint pár évvel ezelőtt, amikor a gyámom lett. Elutasító és rideg volt. Annyira kellemes volt neki a találkozónk, mint nekem, bár én nem voltam ennyi elutasító és undok. Úgy éreztem azt akarja, hogy levegő legyek. De megértem, ez az ő háza, az ő vára.

• Értem. – feleltem. Nem szólt egy szót sem. A szeme vonalát követtem, amely a gyűrűs ujjamra vezetett, a gyűrűre, amitől tőle kaptam, amikor megkérte a kezem. Haragosan rám nézett, és megragadta a kezem. Abban a pillanatban felpattantam.

• Ez mit keres rajtad? Miért hordod? – szinte őrjöngött. Megijedtem, soha nem láttam ilyennek, soha nem beszélt így velem azelőtt.

• Leon engedj el, kérlek.

• Miért nem vetted le? Nem volt világos, mikor szakítottam veled, hogy akkor, abban a pillanatban felbomlott az eljegyzésünk? – kiabálta. Egyre erősebben szorította a kezem. Megijedtem tőle.

• Leon, kérlek, engedj el, ez fáj. – néztem rá kérlelően, de meg sem hatotta. – Miért zavar téged? – bukott ki belőlem a kérdés.

• Miért zavar? Egyszerűen gyűlöllek. – felelte határozottam. Abban a pillanatban ledermedtem és könnyek gyűltek a szemembe. Éreztem, hogy nem kedvel. De így, hogy szemembe mondta, hogy utál, borzasztóan fáj. Nem tudom az okát. Lesütöttem a fejem.

• Miért gyűlölsz ennyire? Mit ártottam én neked? – kérdeztem. Várt egy keveset, és válaszolt.

• Maga a létezésed irritál engem. Hogy a közelemben vagy, még jobban gyűlöllek, mert látnom kell téged minden nap. – hangja fagyosabb volt, mint a leghidegebb tél. Fel sem akartam fogni mit mond. Szorító érzést éreztem a mellkasomban, mintha a szívemet fogná valaki a markában, és egyre csak szorítaná.

• Értem. – feleltem halkan, vissza fogva a sírást. Levettem a gyűrűt, és a kezébe nyomtam. Nem szóltam, nem tettem megjegyzést, nem fűztem hozzá semmit. Azt sem kérdeztem meg, hogy miért gyűlöl ennyire. Mit tettem én, hogy ki érdemeltem a gyűlöletét. – Van még más, amit szeretnél közölni velem? – kérdeztem.

• Ha lesz, akkor szólok.

• Rendben. – feleltem, és elindultam a lépcsőn fel, az emeletre, a szobámba. Egyedül akartam lenni a fájdalmammal, kisírni magamból az egész szerencsétlen délutánt. Mintha az időjárás is érezte volna a lelkemben dúló érzelmek viharát. Hallottam, ahogy dörög az ég. Távol volt még a vihar, de hallani lehetett közeledtét. Ahogy a szobámba érkeztem, becsuktam az ajtót és neki támasztottam a hátam. Lerogytam a földre. Körülnéztem, és zokogásba törtem ki.

„ - El kell mennem innen. Ez így nem jó, nem lesz egy így jó sehogy sem. Hiába akarok boldog lenni, szabad, levetni a béklyóimat, nem megy. Mindig a múltba fogok tekinteni, ha ő itt van. Az egyetlen szerelmem, aki ha tehetné, egy kanál vízbe megfojtana. Pedig akkor azt ígérte nekem, hogy vigyázni fog rám, nem hagyja, hogy bárki ártson nekem, és pont tőle kapom a legnagyobb fájdalmat.” – annyira elgondolkoztam, hogy elaludtam. Nem tudom, hány óra lehetett, amikor egy hatalmas dörgésre felriadtam. Utáltam az ilyen időt, féltem. Összeszedtem magam és lementem a konyhába. Ott rá pillantottam az órára, 1 óra is elmúlt. De éhes voltam és a gyógyszereimet sem vettem be. Visszasiettem a szobába, az egyik bőröndből elő kotortam a gyógyszeres kis táskámat és lesiettem a konyhába. Bevettem a gyógyszereimet, és kinyitottam a hűtőt. Készítettem egy szendvicset és a legcsendesebben elfogyasztottam. Nem akartam egy pici zajt sem csapni, nehogy a házigazda még mérgesebb legyen rám. Ahogy végeztem, visszaindultam a szobámba. Visszaérve lezuhanyoztam és befeküdtem az ágyba. Hamar elnyomott az álom, még azt sem vettem észre, hogy kint nagy vihar tombol.