Natali Oswald vagyok, 24 éves. Elég zűrzavaros időszakon vagyok túl, de most kezdek helyre jönni. Sok embernek köszönhetem azt, hogy ma itt vagyok. Elsősorban Danielnek, aki eleinte a nőgyógyászom, később a legjobb barátom lett.
És ott vannak a lányok, akikkel egy bandát alkotunk. Szeretünk zenélni, ez az életünk. A zene az, ami megnyugvást hoz lelkünkbe. Megért minket, megnyugtat, olykor felpörget.
16 éves voltom, amikor megismerkedtünk, nem sok időre rá egy csapatot alkottunk. Nem léptünk fel, csak a magunk kis világában elvoltunk, magunknak énekeltünk, zenéltünk. És, akik hallgattak minket, azok buzdítottak, hogy haladjunk előre, az álmunk felé, mert érdemes. Tiszta szívvel, lélekkel csináltuk. És nem rosszul. Az Oswald testvérpár is segített nekünk. De nem haladtunk gyorsan. Csak szép lassan. Míg Leon és Sophie az edzőterembe járt, addig a csajok és én egy kisebb kis stúdióba.

Elizabeth, a dobosunk. Elszabadult a pokol, ha leült a dobjához. Barna haja a derekáig ért, kis duci testalkatú. Személyem szerint, pont dobosnak való. Élvezettel teszi azt, amit szeret.
Szintetizátorosunk, Kathalyn. Ő Elizabethtel ellentétben vékony, kecses alkat. Érzékeny lélek, nem olyan szókimondó, mint dobosunk, vagy én. De aranyból van a szíve. Hosszú, nagyon szép, szőke haja van. Imádom, olyan dús. Amikor tehetem, fogdosom a haját, rossz szokásom, és nem is szereti.
És a harmadik tag, a gitárosunk Bella. Ő amolyan áltagos testalkat, se nem duci, se nem sovány. A maga módján csinos. Ő is szókimondó. Neki is barna haja van, de rövid.
Így együtt, egy csupa szív-lélek csapatot alkotunk. Én vagyok az énekes, és olyakor a gitáros. A legtöbb dalszöveget én írom, de a csajok is segítenek egy két lökéssel. Volt egy ötödik tagunk is, de ő hamar kivált a csapatból. Nem egy volt az ízlésünk, sokszor szeretett volna problémát csinálni köztünk, de szerencsére nem sikerült, ezért elküldtem a csapatból, természetesen közös megegyezéssel. Olyankor nálam is beindul a ketyere.
A csapatunk neve - mert ugye minden rendes csapatnak van – Hope. Igen, Remény. Mert az mindig van.

Így az évek elteltével, szinte nem változtunk. Annyi, hogy nőiesebbek lettünk, valamilyen szinten megkomolyodtunk. Az idő és az élet ezt tette velünk. De mi nem hagyjuk magunkat.
Most az életünk egyik legmeghatározóbb eseménye következik. Mindig is nagy álmunk volt, hogy a Kaleido Színpadán énekelhessünk. A napokban elküldtem az egyik számunkat a Kaleido Színpad igazgatójának, és egy élő felvételt, amin épp egy számot próbálunk el, hogy lássa, nem egy mű maszlagról van szó. Izgatottan várjuk a visszajelzést. Azt írta az igazgató, hogy a részvényesekkel és a dívájukkal is meg kell beszélni. Annyira szeretnénk. Itt akarjuk hagyni Franciaországot, hogy Amerikában kezdjünk új életet. És ez a lakás, amiben lakom, sem az enyém. Leoné. Még mindig fűz valami hozzá. El akartam költözni, de kaptam az ügyvédjétől egy levelet, amiben az áll, hogy a nevemre íratta évekkel ezelőtt, amiről én természetesen nem tudtam. Talán, el sem fogadtam volna. Ezen kívül, semmi más nem köt hozzá. Esetleg még az Oswald név, de azt büszkén viselem. Felajánlotta, és elfogadtam. Soha nem kérte, hogy változtassam meg.
Délelőtt 9 óra lehetett, csörgött a telefonom. Ismeretlen szám, meglepődtem. De felvettem.

• Igen, tessék? – szóltam bele.

• Kalos Eido vagyok, a Kaleido Színpad igazgatója. Natali Oswalddal szeretnék beszélni.

• Jó napot kívánok! Én vagyok Natali.

• Üdvözlöm! Értesíteni szeretnénk, hogy ön, és csapata lenyűgöztek minket. Áll még esetleg az, amit e-mailben közölt? – csendben hallgattam az úr beszámolóját. Olyan boldogság fogott el, hogy vártam egy kicsit.

• Igen, hogyne állna. – feleltem halkan, bár ki tudtam volna ugrani a bőrömből.

• Remek. Mikor tudnának indulni? – kérdezte. – Az lenne a legjobb, ha mihamarabb.

• Egyeztetek a lányokkal, és közlöm önnel. Így megfelel?

• Igen, tökéletes lesz.

• Rendben, akkor azonnal hívom őket. További szép napot!

• Köszönöm, önnek is. Visz hall. – mihelyst letettük a telefont egyesével hívtam a barátnőimet. Közöltem velük a remek hírt. Mindenki boldog volt, mindenkivel madarat lehetett volna fogatni. A csajok rám bízták a döntést, hogy mikor induljunk. Mivel bíztunk abban, hogy sikerülni fog, ezért össze cuccoltunk már akkor, amikor elküldtem az e-mailt. Ezért úgy döntöttem, hogy holnap reggel indulunk. Sikerült jegyeket foglalnom, majd csak ezután hívtam fel kedves, leendő főnököm. Örömmel fogadta a hírt, hogy a holnapi nap folyamán érkezünk. Az időeltolódás miatt, hajnalba fogunk megérkezni, de nem aggasztotta a dolog.

Alig tudtam aludni, izgatott voltam. Egy rész azért, mert Leon nélkül még nem ültem repülőn, másrészt, Jézusom, egy álmom válik valóra. Végre itt hagyhatom Párizst. Szerettem itt élni, de amióta szakítottunk, minden más lett. Részben rossz. A hiánya fájt, Sophie halála szörnyű volt. El sem tudtam tőle búcsúzni, a temetésén sem tudtam ott lenni. Hiába utaztam el, hogy felkeressem a sírját. Az nem ugyan az. Mintha a testvéremet vesztettem volna el. A picik, és ő együtt vannak.

Leonról az óta sem tudok semmit, vagyis, a babák elvesztése óta nem kerestem. Felesleges lett volna, hisz ő sem keresett, pedig ott maradtam, ahol hagyott. 3 és fél év telt el azóta. És én még mindig úgy szeretem, mint első perctől fogva. Még a jegygyűrűt sem vettem le. Ugyanúgy díszeleg az ujjamon. Sőt, az első közös Karácsonyra kapott kis karkötőt sem.

Nem randiztam soha. Nem kívántam a férfiak társaságát. Nem tudom miért. Valami baj lehet velem, vagy nem is tudom. De, ki ne szeretne bele Leon Oswaldba? Amikor egy párt alkottunk is bomlottak utána a nők, de ő figyelmen kívül hagyta. Valószínű, hogy akivel találkozott azon a vendégszereplésen, az egyik rajongója lehetett. Pedig akkor is hívott magával, de nem kísértem el. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy milyen féltékeny vagyok. Vagyis, az voltam, de mégsem akartam a sarkába lihegni. Úgy véltem, hogy együtt élünk, így jól esik neki egy kis szabadság. Tudom, hogy még egyszer nem tenné meg. Mindig is éreztem, mert éreztette velem, hogy mennyire szeret.

Nem tudom, hogy most mi lehet vele. Hogy van? Van-e párja? Hol van most? Együtt él valakivel? Van-e gyereke? Bele gondolni is szörnyű, hogy elfelejtett engem, pedig valószínű, hogy így van. Biztos nem él remete életet, ahogy én. Pedig volt pár férfi, aki elhívott randizni, de nem mentem, kikosaraztam őket. Egyetlen egy férfival mentem el vacsorázni, kávézni, az pedig Daniel. De vele sem azért, mert akarok tőle valamit, hanem, mert az egyik legjobb barátom. Sajnos, most nincs itthon. Külföldön van. Azt sem mondta, hogy hova megy és miért, csak elment. De nem haragszom rá, egyszerűen imádom. Ha elérünk Cape Mary-be azonnal felhívom.

Elfáradtam. Oly szívesen megpihennék egy kicsit. De nem állhatok most meg. Egy álmunk fog valóra válni. Új életet akarok kezdeni, magam mögött hagyni a múltat. Az emlékeket, a házat. Karkötőmre pillantottam. Eszembe jutott az a nap, amikor kaptam tőle. Felejthetetlen. Szívem szerint elsírnám magam. Nem tudom örömömben vagy bánatomba. Vegyes érzés tombol bennem. Fájdalmat érzek. Azt hittem boldog leszek, ha itt hagyhatom Párizst, ezt a házat. A fojtó, de mégis kellemes emlékeket. Talán akkor leszek igazán boldog, ha végleg elfelejtem Leont. Pontot kellett volna már régen tennem ennek az egésznek a végére. Elfelejteni a rosszat és csak a szépre emlékezni. De hiányzik, hiányzik Leon, Sophie. A babák. Soha nem tarthattam a karomban őket. El sem tudtam tőlük sem búcsúzni. Le feküdtem az ágyra és álomba sírtam magam.